Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kényszerű szembesülés - családtörténeti dolgozat

Már írtam az egész éves projektmunkáról , s azzal zártam az írást, mennyivel jobban ki van találva, mint a családtörténeti dolgozat. Hadd részletezzem alant.

A tizedik osztály történelemjegyének 1/8-ad része a családtörténeti dolgozat, egy húszoldalas szöveg, formai követelményekkel, a család történetéről a huszadik században. Elméletben azért, hogy ezáltal jobban megismerjük és magunkénak érezzük ezt a történelmi szakaszt. Arról, hogy ez mennyire tölti be funkcióját (pláne, hogy a korról alkotott képünk nagyrészt filmekől és hasonlókból eredeztethető), itt és most nem fogok értekezni.

A hasonlóságok a projektmunkával adottak: egész éves projekt, (relatíve) nagyjelentőségű, nagy beadandóval zárul, komoly(?) utánanézést igényel, valamint szintén önálló feladat. A különbségek, vagyis inkább a problémák - a projektmunkával való összehasonlításban - egészen nyilvánvalóak, szeretném tehát alant kifejteni, miért jobb a projektmunka a családtörténeti dolgozatnál.


Az első és legfontosabb a téma. Jómagamnak nem nehéz húsz oldalnyi szöveget írnom (egy itteni blogposzt átlagos hossza egy és három oldal között váltakozik), de ez persze csak abban az esetben igaz, ha érdekel a téma, amiről írnom kell. Természetesen vegyes felvágott ennek a megítélése és főleg csak a csibém közhangulatát tudom értékelni (ott volt egyszer-kétszer körkérdés, hogy ki hogyan áll), de az alapján levonhatom a következtetést, hogy az emberek egy részének nem kis púp volt ez a hátán. Abból a szempontból, hogy a legtöbbeket nem érdekelt a téma (és szerintem ez tizenhat évesen normális), s abból is, hogy néha az interjúkészítés és az anyagszerzés is macerás  volt. Hogy visszatérjek saját élményeimre: ha nekem egy közepesen érdekes történelmi témát (rendkívül érdekel a történelem) felvetnek és adnak rá két hetet, hogy írjak róla húsz oldalt, gond nélkül meglesz. Onnantól kezdve, hogy - személyes okokból is - nem érdeklő és nehezen megvalósítható adatszerzéssel járó családi dolgokat kell kiderítenem és megírnom, az egész egy nyűg. Míg a projetktmunkánál választható a téma, itt nem (illetve annyiban igen, hogy lehet egy ismerős családjáról is kutatni), s ezáltal egycsapásra ránehezedik az egészre a kötelezőség (és nem egy embernél az értelmetlenség) bélyege.

A második az időbeosztás, illetve annak teljes hiánya. Bármennyire macerás dolog a projektnapló és a konzulenssel való rendszeres konzultáció (erről lejjebb), ezáltal elkerülhető, hogy a gyerekek az utolsó napokon készítsék el a dolgozatot, mint annyian. Hogy hány átkozottul álmos gyerek volt a beadás reggelén, megérne egy anekdotát. Lényeg a lényeg, annak ellenére, hogy le kell adni egy soha számon nem kért időtervet (az enyém egy konkrét időpontot nem tartalmazott, hogyan is tartalmazhatott volna, amikor az utolsó percig próbáltam más témát szerezni - bizonyára nem hisztiztem eléggé), az ember lelkiismeretétől és/vagy lustaságától, esetleg ijesztően magas Pató Pál-kvóciensétől függően az utolsó napra is hagyhatta a feladat elkészítését. Ez nem feltétlen pozitívum, nemde?

A harmadik különbség, ami szerintem szintén probléma, az a konzulens hiánya.
Hogy miért zavar ez engem? Egyrészt a fent emlegetett időbeosztást ellenőrizhetné és láthatná, csinál-e bármit a gyerek, vagy csupán az utolsó pillanatban készül összecsapni az egészet. Természetesen ennél a témánál ez nem annyira releváns, de a személyes konzulenssel gyakrabban és talán könnyebben lehet megtárgyalni a dolgozat állását, mint az egyébként elfoglalt szaktanárral. Ez azonban csak feltételes módban szerepel.

Kötött és sokaknak problémás téma, a munkavégzés felügyeletének teljes hiánya. Három pofon, kiütéssel nyert nálam a projektmunka. És arról még nem is beszéltem, hogy volt, aki telehazudta az egészet és elégedett volt a 68%-os eredményével.

0 Tovább

Óráról órára – 1.: Történelem

Az átlagos napról szóló posztsorozat első részében kiveséztük, mik az AKG alapfogalmai, majd a másodikban megkíséreltem elmagyarázni az órarendet. A harmadikban röviden szóltam a hét év menetéről.

Az új posztsorozatban elkezdem végigvenni a tantárgyakat és a tanárokat. Fontos, hogy ez teljességgel szubjektív. Egyrészt nem mindenkit tanít ugyanaz a tanár, másrészt vannak olyanok, akinél csupán én nem látom a tanári képességek manifesztálódását. Ahol szükségét látom, közlöm a plebs álláspontját is, természetesen.
Tehát bemegyek az első epochára. Az előző posztban nem mondtam, de van olyan év, amikor a reggeli és délutáni epocha felcserélődik, tehát pl. a matek van délután. Nekünk hetedikben és nyolcadikban délután volt, kilencedikben és tizedikben délelőtt. Tegyük fel most, hogy az első epocha történelem.
A történelemórákon mindig csoportban dolgozunk, az AKG saját tankönyvéből. Ez a tankönyv főleg forrásokat tartalmaz, amiket az órán feldolgozunk. Az adott történelmi szakasz forrásanyaga után mindig van egy kisebb összegzés. Miután a csoport feldolgozza az adott anyagrészt, utána a tanárral közösen átbeszélik.
Jól hangzik? Általában az is.
Kezdjük ott, hogy minden alkalommal kapunk egy 1-2 oldalas feladatlapot, amit a tankönyvi források alapján megoldunk. Ezt beszéljük utána át a tanárral. Ez alapjáraton remek, de egyrészt kiderül belőle, hogy a tankönyvből tanulni lehetetlen, így ha valaki sokat hiányzott, legfeljebb gyújtósnak használhatja az összegzést. Az egyetlen járható út valaki más jegyzeteinek elkérése (az AKG nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a megfelelő jegyzetelési technikát már most elsajátítsuk), ami nem mindig célravezető. Néhol hiányosak, néhol követhetetlenek, nincs egy koherens tartalom, gyakran hat tonna mellékinformáció van a lényeg helyett a füzetben, vagy az a vázlatcsontváz, amit a tanár felkapar. Én már csak tudom, sokat hiányzom. Hamar feladtam a más füzetéből pótlást.
Na mindegy, a gyerekek együtt megoldják a feladatlapot. Ez tényleg egy jó módszer, néha azonban túl hosszúra nyúlik. Egyrészt ezzel borul az óraterv, másrészt a tanár ekkor kiáll és végigveszi az egészet. A poén az, hogy akkor is végigveszi az egészet, ha nem borul fel semmilyen terv! A tanterv része, hogy először a gyerek átvágja magát az anyagon, majd a tanárral az osztály közösen klarifikálja a mondandót!
Ez is jó, a megértésnek ezen kettős szűrőjén csupán a leghülyébbek csúsznak át (más kérdés, hogy sokaknak így is órákat kell otthon magolni – ehhez nem tudok hozzászólni, előttem tankönyvet otthon csak akkor látnak, ha összekeverem a számítógéppel; nem szorulok rá igazán). Néha azonban borzasztóan feltűnő az időveszteség, amit ez okoz. Gyakran a gyerekek semmit nem értenek meg a feladatlap alapján, majd a tanár koherens, mellékinformációkkal teli, vázlatokkal kísért magyarázatából minden világossá válik. Felmerülhet a kérdés: miért kell akkor mindig kétszer átvenni az anyagot? Az ember sírni tudna, ha belegondol, hogy másfél hét alatt végig lehetne menni egy történelmi szakaszon (az, hogy ez mennyire részletes, most nem tartozik ide: elég az hozzá, hogy amikor az általam jól ismert második világháborút tanultuk, beteg voltam, de utólag a társaság elbeszélései alapján a hajamat téptem a felületesség miatt). Én mindenképp úgy szerkeszteném a történelemepochákat, hogy az első egy-másfél hétben a tanár ex cathedra hétköznapi tanerő módjára elmondja az anyagot, majd utána a homályosabb pontokat feladatlapos formában vagy máshogy újra átvennék. Egyébként le a kalappal a történelemtanárok előtt, akik mindennapra újabb és újabb feladatlapokat gyártanak, akár naponta többet is, és mindemellett van idejük és energiájuk filmrészletekkel, plakátokkal színesíteni az anyagot. Az a tanár pedig, aki mindemellett képes az asztalra felállva elsorolni a 12 pont-ot és olyan aranyköpésekkel szórakoztatni minket, mint „a terroristák nem emberek”, valamiféle szuperdíjat érdemelne.
Ennyit röviden a történelemórákról.
0 Tovább

Csoportvegyesítés felsőfokon

Ha van egy iskola, ahol 100%, hogy tanulmányaid során legalább egyszer minden évfolyamtársaddal fogsz közösen dolgozni, az az AKG. Ez egyszerre jó is és rossz is, azonban ahogy egyre inkább kialakulnak a demarkációs vonalak a társaságok közt, egyszer csak szimplán feleslegessé válik.

Nyilvánvalóan jót tesz, ha az ember minden osztálytársával összekerül valamilyen formában. Lehet, hogy bizonyos alkalmakkor szívja a fogát, mert a leghülyébbhez csapták oda, de ennél jóval gyakoribb, hogy a közös munka végén már mást gondol az illetőről. Írom ezt úgy, hogy az én tapasztalataim a legritkább esetben igazolták ezt a feltételezést.
 
Azok, akik már régi posztjaimat is olvasták, már találkoztak a különböző csoportosításokkal, amik szerint óráinkra járunk. Hadd egészítsem ki azt! Egyrészt már a nyitótáborban (egyes kultúrkörökben gólyatábor) is hat csoportban vagyunk, ez véletlenszerű. Nyilvánvalóan már itt is kialakulnak különböző kapcsolatok. Ezek után jön ugye a csibe, s ennek kapcsán a kupac – s vele párhuzamosan az angol csoport. A délutáni dupla tornaórákon és a hetedikes alkotókörön (amiről valamikor írni is fogok) nemek szerint voltunk szétosztva, később meg ugye jöttek az önként választott foglalkozások is, ahol újabb emberekkel kerülünk össze… a különböző fesztiválokon, esetleg néhány témahetes programon meg pláne. Aztán voltak olyan órák, ahol csak névsor szerint szétvágtak minket, vagy ahol több angol csoport volt együtt. Tizenegyedikben meg ugye jön a nyelvi év, újabb csoportosítás. Az meg csak hab a tortán, hogy az epochális órákon is igyekeznek a lehető legjobban variálni a csoportmunkát (s ne feledjük, például a történelemórákon szinte sosem volt egyéni munka, hetedikben nem is tudtam vele mit kezdeni). Voltaképp tehát biztosítva van, hogy mindenkivel együtt fogsz dolgozni valamikor, valamilyen formában.
 
Napjainkra már természetesen eljutott a pedagógusszakma oda, hogy a csoportmunka hasznos. Ezt nem áll szándékomban megkérdőjelezni. Tavaly, az utolsó epochális évben azonban sokunkban felmerült egy kérdés: mi a francnak kell véletlenszerű csoportokat felállítani olyankor, amikor már kialakultak a jól működő munkaközösségek?
A törinél pláne felmerül a kérdés, elvégre négy évig dolgoztunk csoportokban, minden epochában másképp – ez az első három évben tizenötféle csoportot jelent, s higgyétek el, szerintem kis túlzással mindenki megjárt mindenkit. Itt mondjuk még aránylag jól volt megoldva a dolog, gyakran a csoportok fele választható volt, a másik fele meg véletlenszerű. Ez egy remek rendszer, már ha tényleg muszáj ilyenkor is randomizálni.
 
A matekórákon volt a legrosszabb. Kialakult egy remekül működő, különböző szintű tanulókból összeálló hajtós társaság, nyolc fővel. Tényleg csodásan működött, s örülök, hogy tagja lehettem. Egy darabig, mint minden önszerveződő koncepciót, hagyta is működni a matektanárunk. Igen ám, de mivel beismerten nem tudta a maradék gyerekeket olyan csoportokba rakni, amiben dolgoztak is volna, mindig szétbontotta társaságunk – de legalább sajnálkozó arckifejezéssel.
AKKOR MINEK A CSOPORTMUNKA?!
 
Megértem azokat, akik szerint a fenti írás olyat kritizál, ami egy körzeti suliban amúgy sem nagyon jelentkezik, s ha igen, nem ilyen szinten. Ezektől az olvasóktól szeretnék elnézést kérni, hogy az AKG-t saját magához mérve kritizálom.

 

0 Tovább

Óráról órára – 1.: Történelem

Az átlagos napról szóló posztsorozat első részében kiveséztük, mik az AKG alapfogalmai, majd a másodikban megkíséreltem elmagyarázni az órarendet. A harmadikban röviden szóltam a hét év menetéről.

Az új posztsorozatban elkezdem végigvenni a tantárgyakat és a tanárokat. Fontos, hogy ez teljességgel szubjektív. Egyrészt nem mindenkit tanít ugyanaz a tanár, másrészt vannak olyanok, akinél csupán én nem látom a tanári képességek manifesztálódását. Ahol szükségét látom, közlöm a plebs álláspontját is, természetesen.
 
Tehát bemegyek az első epochára. Az előző posztban nem mondtam, de van olyan év, amikor a reggeli és délutáni epocha felcserélődik, tehát pl. a matek van délután. Nekünk hetedikben és nyolcadikban délután volt, kilencedikben és tizedikben délelőtt. Tegyük fel most, hogy az első epocha történelem.
 
A történelemórákon mindig csoportban dolgozunk, az AKG saját tankönyvéből. Ez a tankönyv főleg forrásokat tartalmaz, amiket az órán feldolgozunk. Az adott történelmi szakasz forrásanyaga után mindig van egy kisebb összegzés. Miután a csoport feldolgozza az adott anyagrészt, utána a tanárral közösen átbeszélik.
Jól hangzik? Általában az is.
Kezdjük ott, hogy minden alkalommal kapunk egy 1-2 oldalas feladatlapot, amit a tankönyvi források alapján megoldunk. Ezt beszéljük utána át a tanárral. Ez alapjáraton remek, de egyrészt kiderül belőle, hogy a tankönyvből tanulni lehetetlen, így ha valaki sokat hiányzott, legfeljebb gyújtósnak használhatja az összegzést. Az egyetlen járható út valaki más jegyzeteinek elkérése (az AKG nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a megfelelő jegyzetelési technikát már most elsajátítsuk), ami nem mindig célravezető. Néhol hiányosak, néhol követhetetlenek, nincs egy koherens tartalom, gyakran hat tonna mellékinformáció van a lényeg helyett a füzetben, vagy az a vázlatcsontváz, amit a tanár felkapar. Én már csak tudom, sokat hiányzom. Hamar feladtam a más füzetéből pótlást.
Na mindegy, a gyerekek együtt megoldják a feladatlapot. Ez tényleg egy jó módszer, néha azonban túl hosszúra nyúlik. Egyrészt ezzel borul az óraterv, másrészt a tanár ekkor kiáll és végigveszi az egészet. A poén az, hogy akkor is végigveszi az egészet, ha nem borul fel semmilyen terv! A tanterv része, hogy először a gyerek átvágja magát az anyagon, majd a tanárral az osztály közösen klarifikálja a mondandót!
Ez is jó, a megértésnek ezen kettős szűrőjén csupán a leghülyébbek csúsznak át (más kérdés, hogy sokaknak így is órákat kell otthon magolni – ehhez nem tudok hozzászólni, előttem tankönyvet otthon csak akkor látnak, ha összekeverem a számítógéppel; nem szorulok rá igazán). Néha azonban borzasztóan feltűnő az időveszteség, amit ez okoz. Gyakran a gyerekek semmit nem értenek meg a feladatlap alapján, majd a tanár koherens, mellékinformációkkal teli, vázlatokkal kísért magyarázatából minden világossá válik. Felmerülhet a kérdés: miért kell akkor mindig kétszer átvenni az anyagot? Az ember sírni tudna, ha belegondol, hogy másfél hét alatt végig lehetne menni egy történelmi szakaszon (az, hogy ez mennyire részletes, most nem tartozik ide: elég az hozzá, hogy amikor az általam jól ismert második világháborút tanultuk, beteg voltam, de utólag a társaság elbeszélései alapján a hajamat téptem a felületesség miatt). Én mindenképp úgy szerkeszteném a történelemepochákat, hogy az első egy-másfél hétben a tanár ex cathedra hétköznapi tanerő módjára elmondja az anyagot, majd utána a homályosabb pontokat feladatlapos formában vagy máshogy újra átvennék. Egyébként le a kalappal a történelemtanárok előtt, akik mindennapra újabb és újabb feladatlapokat gyártanak, akár naponta többet is, és mindemellett van idejük és energiájuk filmrészletekkel, plakátokkal színesíteni az anyagot. Az a tanár pedig, aki mindemellett képes az asztalra felállva elsorolni a 12 pont-ot és olyan aranyköpésekkel szórakoztatni minket, mint „a terroristák nem emberek”, valamiféle szuperdíjat érdemelne.
 
Ennyit röviden a történelemórákról.
0 Tovább

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek