Apám Kurva Gazdag

Adott egy pályakezdésen nemrég túleső, buzgó, fiatal matematikatanárnő. Az óráin egy idő után képtelenség dolgozni. Fiatal, közvetlen tanár, akinek ennél (is?) fogva tekintélye nulla. Eleinte (másfél évig…?) minden remekül működik, a társaság haladni akar és halad is előre. De ohó! Hirtelen felütik fejüket a renitensek és kiderül, hogy a mi kedves, ártatlan, naiv tanárnőnk képtelen megfegyelmezni őket. Eluralkodik a káosz. Itt is nagyjából ugyanaz a rendszer uralkodik, mint a történelemórákon: hol egyéni, hol csoportmunka, feladatlapok alapján, a tankönyv általában csak feladattár, tanárnőnk kísérli meg elmagyarázni az anyagot. Sajnos, ahogy haladnak az évek, úgy szakadnak le egyre többen és többen, akik képtelenek magyarázatai alapján megérteni az anyagot. Gombamód nőnek ki a diákok közt a pszeudo-tanárok, kik megpróbálják elmagyarázni barátaiknak az anyagot. Ez gyakran nem elég, így jön a puskázás, ami ebben az iskolában nem egy nagy tétel. Pláne nem fiatalos lelkületű tanárunknál, aki ha észreveszi is, nem foglalkozik vele. Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő (tekintve, hogy mindig is tegeztük és a keresztnevén szólítottuk, szokatlan ez a tanárnőzés… legyen hát F., jó?) éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó.

Rám ezek a problémák sosem vonatkoztak. Hasonlóan matekmán barátommal együtt annyira untuk már magunkat az órákon, hogy külön teremben nekivágtunk az integrálás-deriválás izgalmas világának, míg a többiek a szinusz-koszinusz duóját ismételték értetlenül, szenvedve. Így az utolsó hónapok órai eseményeiről nincs is rendes képem.

Mindenképp meg kell említenem, hogy ezek a problémák főleg a mi kupacunkban jelentkeztek. Nem mindig, de általában igen – az utolsó évekre mi lettünk a „rémkupac”, ironikus módon helyet cseréltünk hetedikhez képest az akkori „rémkupaccal”.

Kilencedikben petíciót írtak a diákok(!!!), hogy ne F. tanítsa a matematikát (vagy, hogy változtasson radikálisan a módszerein? Nem emlékszem pontosan). A petíciót azok kezdeményezték, akik anno szétszedték az órákat – nem lehet hát rájuk sem gonosz, ördögi lényekként tekinteni. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, azokból a kupacokból is rengeteg aláírás érkezett, ahol amúgy normálisak voltak az órák.

Hetedikben és nyolcadikban a mi kupacunkban működtek az órák, utána csak a miénkben nem. Szokás szerint az elveszett tekintély és az együttműködni (már) nem akaró gyerekcsoport okozta a problémát. Ez azért is tönkretett mindent, mert az a cirka 30-45%-a a gyerekeknek, aki akart volna dolgozni, tűzoltási jelleggel be lett osztva az órafelforgatók közé, ezzel az ő munkamoráljukat és -kedvüket is a béka segge alá nyomva (lásd a fentebb már linkelt, csoportmunkáról szóló fejtegetést).

A petíciót egyébként annak idején én is aláírtam, mert az órákon nagyobb volt az alapzaj, mintha mindenki kapott volna egy vuvuzelát és láttam, hogy szinte senki sem ért semmit. Itt a többség hangját képviseltem, nekem akár a portás is taníthatta volna a gimnáziumi matematikaanyagot, azt is megértettem volna (lásd ezt az írást). Hasonlóan intelligens barátom, V. is aláírta, pedig igen közeli kapcsolatban van F.-fel. Ahogyan én is. A patrónusom.

---részlet F. utolsó értékelőjéből

Szegénykém próbálta érdekessé tenni a matekot, de kudarcot vallott. A mostani tanév végén bejelentette, hogy távozik az AKG-ból. Igen, ezzel a patrónusi pozícióját is feladta.

Anno a Radnótiban tanított, ott nagyon szerették. A jelek szerint ott ő volt az oázis a közvetlenségével, itt viszont rajta vezették le a frusztrációt. A fene se érti ezt igazán.

Nyilvánvalóan jót tesz, ha az ember minden osztálytársával összekerül valamilyen formában. Lehet, hogy bizonyos alkalmakkor szívja a fogát, mert a leghülyébbhez csapták oda, de ennél jóval gyakoribb, hogy a közös munka végén már mást gondol az illetőről. Írom ezt úgy, hogy az én tapasztalataim a legritkább esetben igazolták ezt a feltételezést.

 

Azok, akik már régi posztjaimat is olvasták, már találkoztak a különböző csoportosításokkal, amik szerint óráinkra járunk. Hadd egészítsem ki azt! Egyrészt már a nyitótáborban (egyes kultúrkörökben gólyatábor) is hat csoportban vagyunk, ez véletlenszerű. Nyilvánvalóan már itt is kialakulnak különböző kapcsolatok. Ezek után jön ugye a csibe, s ennek kapcsán a kupac – s vele párhuzamosan az angol csoport. A délutáni dupla tornaórákon és a hetedikes alkotókörön (amiről valamikor írni is fogok) nemek szerint voltunk szétosztva, később meg ugye jöttek az önként választott foglalkozások is, ahol újabb emberekkel kerülünk össze… a különböző fesztiválokon, esetleg néhány témahetes programon meg pláne. Aztán voltak olyan órák, ahol csak névsor szerint szétvágtak minket, vagy ahol több angol csoport volt együtt. Tizenegyedikben meg ugye jön a nyelvi év, újabb csoportosítás. Az meg csak hab a tortán, hogy az epochális órákon is igyekeznek a lehető legjobban variálni a csoportmunkát (s ne feledjük, például a történelemórákon szinte sosem volt egyéni munka, hetedikben nem is tudtam vele mit kezdeni). Voltaképp tehát biztosítva van, hogy mindenkivel együtt fogsz dolgozni valamikor, valamilyen formában.

 

Napjainkra már természetesen eljutott a pedagógusszakma oda, hogy a csoportmunka hasznos. Ezt nem áll szándékomban megkérdőjelezni. Tavaly, az utolsó epochális évben azonban sokunkban felmerült egy kérdés: mi a francnak kell véletlenszerű csoportokat felállítani olyankor, amikor már kialakultak a jól működő munkaközösségek?

A törinél pláne felmerül a kérdés, elvégre négy évig dolgoztunk csoportokban, minden epochában másképp – ez az első három évben tizenötféle csoportot jelent, s higgyétek el, szerintem kis túlzással mindenki megjárt mindenkit. Itt mondjuk még aránylag jól volt megoldva a dolog, gyakran a csoportok fele választható volt, a másik fele meg véletlenszerű. Ez egy remek rendszer, már ha tényleg muszáj ilyenkor is randomizálni.

 

A matekórákon volt a legrosszabb. Kialakult egy remekül működő, különböző szintű tanulókból összeálló hajtós társaság, nyolc fővel. Tényleg csodásan működött, s örülök, hogy tagja lehettem. Egy darabig, mint minden önszerveződő koncepciót, hagyta is működni a matektanárunk. Igen ám, de mivel beismerten nem tudta a maradék gyerekeket olyan csoportokba rakni, amiben dolgoztak is volna, mindig szétbontotta társaságunk – de legalább sajnálkozó arckifejezéssel.

Megértem azokat, akik szerint a fenti írás olyat kritizál, ami egy körzeti suliban amúgy sem nagyon jelentkezik, s ha igen, nem ilyen szinten. Ezektől az olvasóktól szeretnék elnézést kérni, hogy az AKG-t saját magához mérve kritizálom.

Adott egy pályakezdésen nemrég túleső, buzgó, fiatal matematikatanárnő. Az óráin egy idő után képtelenség dolgozni. Fiatal, közvetlen tanár, akinek ennél (is?) fogva tekintélye nulla. Eleinte (másfél évig…?) minden remekül működik, a társaság haladni akar és halad is előre. De ohó! Hirtelen felütik fejüket a renitensek és kiderül, hogy a mi kedves, ártatlan, naiv tanárnőnk képtelen megfegyelmezni őket. Eluralkodik a káosz. Itt is nagyjából ugyanaz a rendszer uralkodik, mint a történelemórákon: hol egyéni, hol csoportmunka, feladatlapok alapján, a tankönyv általában csak feladattár, tanárnőnk kísérli meg elmagyarázni az anyagot. Sajnos, ahogy haladnak az évek, úgy szakadnak le egyre többen és többen, akik képtelenek magyarázatai alapján megérteni az anyagot. Gombamód nőnek ki a diákok közt a pszeudo-tanárok, kik megpróbálják elmagyarázni barátaiknak az anyagot. Ez gyakran nem elég, így jön a puskázás, ami ebben az iskolában nem egy nagy tétel. Pláne nem fiatalos lelkületű tanárunknál, aki ha észreveszi is, nem foglalkozik vele. Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő (tekintve, hogy mindig is tegeztük és a keresztnevén szólítottuk, szokatlan ez a tanárnőzés… legyen hát F., jó?) éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó.

 

Rám ezek a problémák sosem vonatkoztak. Hasonlóan matekmán barátommal együtt annyira untuk már magunkat az órákon, hogy külön teremben nekivágtunk az integrálás-deriválás izgalmas világának, míg a többiek a szinusz-koszinusz duóját ismételték értetlenül, szenvedve. Így az utolsó hónapok órai eseményeiről nincs is rendes képem.

Mindenképp meg kell említenem, hogy ezek a problémák főleg a mi kupacunkban jelentkeztek. Nem mindig, de általában igen – az utolsó évekre mi lettünk a „rémkupac”, ironikus módon helyet cseréltünk hetedikhez képest az akkori „rémkupaccal”.

 

Kilencedikben petíciót írtak a diákok(!!!), hogy ne F. tanítsa a matematikát (vagy, hogy változtasson radikálisan a módszerein? Nem emlékszem pontosan). A petíciót azok kezdeményezték, akik anno szétszedték az órákat – nem lehet hát rájuk sem gonosz, ördögi lényekként tekinteni. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, azokból a kupacokból is rengeteg aláírás érkezett, ahol amúgy normálisak voltak az órák.

 

Hetedikben és nyolcadikban a mi kupacunkban működtek az órák, utána csak a miénkben nem. Szokás szerint az elveszett tekintély és az együttműködni (már) nem akaró gyerekcsoport okozta a problémát. Ez azért is tönkretett mindent, mert az a cirka 30-45%-a a gyerekeknek, aki akart volna dolgozni, tűzoltási jelleggel be lett osztva az órafelforgatók közé, ezzel az ő munkamoráljukat és -kedvüket is a béka segge alá nyomva (lásd a fentebb már linkelt, csoportmunkáról szóló fejtegetést).

 

A petíciót egyébként annak idején én is aláírtam, mert az órákon nagyobb volt az alapzaj, mintha mindenki kapott volna egy vuvuzelát és láttam, hogy szinte senki sem ért semmit. Itt a többség hangját képviseltem, nekem akár a portás is taníthatta volna a gimnáziumi matematikaanyagot, azt is megértettem volna (lásd ezt az írást). Hasonlóan intelligens barátom, V. is aláírta, pedig igen közeli kapcsolatban van F.-fel. Ahogyan én is. A patrónusom.

 

---részlet F. utolsó értékelőjéből

 

Szegénykém próbálta érdekessé tenni a matekot, de kudarcot vallott. A mostani tanév végén bejelentette, hogy távozik az AKG-ból. Igen, ezzel a patrónusi pozícióját is feladta.

Anno a Radnótiban tanított, ott nagyon szerették. A jelek szerint ott ő volt az oázis a közvetlenségével, itt viszont rajta vezették le a frusztrációt. A fene se érti ezt igazán.