Apám Kurva Gazdag

Adott egy pályakezdésen nemrég túleső, buzgó, fiatal matematikatanárnő. Az óráin egy idő után képtelenség dolgozni. Fiatal, közvetlen tanár, akinek ennél (is?) fogva tekintélye nulla. Eleinte (másfél évig…?) minden remekül működik, a társaság haladni akar és halad is előre. De ohó! Hirtelen felütik fejüket a renitensek és kiderül, hogy a mi kedves, ártatlan, naiv tanárnőnk képtelen megfegyelmezni őket. Eluralkodik a káosz. Itt is nagyjából ugyanaz a rendszer uralkodik, mint a történelemórákon: hol egyéni, hol csoportmunka, feladatlapok alapján, a tankönyv általában csak feladattár, tanárnőnk kísérli meg elmagyarázni az anyagot. Sajnos, ahogy haladnak az évek, úgy szakadnak le egyre többen és többen, akik képtelenek magyarázatai alapján megérteni az anyagot. Gombamód nőnek ki a diákok közt a pszeudo-tanárok, kik megpróbálják elmagyarázni barátaiknak az anyagot. Ez gyakran nem elég, így jön a puskázás, ami ebben az iskolában nem egy nagy tétel. Pláne nem fiatalos lelkületű tanárunknál, aki ha észreveszi is, nem foglalkozik vele. Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő (tekintve, hogy mindig is tegeztük és a keresztnevén szólítottuk, szokatlan ez a tanárnőzés… legyen hát F., jó?) éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó.

Rám ezek a problémák sosem vonatkoztak. Hasonlóan matekmán barátommal együtt annyira untuk már magunkat az órákon, hogy külön teremben nekivágtunk az integrálás-deriválás izgalmas világának, míg a többiek a szinusz-koszinusz duóját ismételték értetlenül, szenvedve. Így az utolsó hónapok órai eseményeiről nincs is rendes képem.

Mindenképp meg kell említenem, hogy ezek a problémák főleg a mi kupacunkban jelentkeztek. Nem mindig, de általában igen – az utolsó évekre mi lettünk a „rémkupac”, ironikus módon helyet cseréltünk hetedikhez képest az akkori „rémkupaccal”.

Kilencedikben petíciót írtak a diákok(!!!), hogy ne F. tanítsa a matematikát (vagy, hogy változtasson radikálisan a módszerein? Nem emlékszem pontosan). A petíciót azok kezdeményezték, akik anno szétszedték az órákat – nem lehet hát rájuk sem gonosz, ördögi lényekként tekinteni. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, azokból a kupacokból is rengeteg aláírás érkezett, ahol amúgy normálisak voltak az órák.

Hetedikben és nyolcadikban a mi kupacunkban működtek az órák, utána csak a miénkben nem. Szokás szerint az elveszett tekintély és az együttműködni (már) nem akaró gyerekcsoport okozta a problémát. Ez azért is tönkretett mindent, mert az a cirka 30-45%-a a gyerekeknek, aki akart volna dolgozni, tűzoltási jelleggel be lett osztva az órafelforgatók közé, ezzel az ő munkamoráljukat és -kedvüket is a béka segge alá nyomva (lásd a fentebb már linkelt, csoportmunkáról szóló fejtegetést).

A petíciót egyébként annak idején én is aláírtam, mert az órákon nagyobb volt az alapzaj, mintha mindenki kapott volna egy vuvuzelát és láttam, hogy szinte senki sem ért semmit. Itt a többség hangját képviseltem, nekem akár a portás is taníthatta volna a gimnáziumi matematikaanyagot, azt is megértettem volna (lásd ezt az írást). Hasonlóan intelligens barátom, V. is aláírta, pedig igen közeli kapcsolatban van F.-fel. Ahogyan én is. A patrónusom.

---részlet F. utolsó értékelőjéből

Szegénykém próbálta érdekessé tenni a matekot, de kudarcot vallott. A mostani tanév végén bejelentette, hogy távozik az AKG-ból. Igen, ezzel a patrónusi pozícióját is feladta.

Anno a Radnótiban tanított, ott nagyon szerették. A jelek szerint ott ő volt az oázis a közvetlenségével, itt viszont rajta vezették le a frusztrációt. A fene se érti ezt igazán.

Kezdjük az elején, a nyitótáborban (a patrónusokról kicsit részletesebben már itt is írtam egyébként). A hatodikos-hetedikes gyerek nagy izgalommal lemegy a tizedikesek által szervezett táborba, s az öt nap végén választ a hat, a tábor elején teljesen idegen emberből egyet patrónusának.

Érezzük a problémákat? Én nem vagyok annak ellenére, hogy egy felsőbb évfolyam szervezzen egy tábort, de én speciel ezt a sorsdöntőt a felnőttek szervezésére hagynám. Ez csak egy apróság, szubjektív megjegyzés. A nagyobb probléma azonban az, hogy a patrónusjelöltekről cirka fél órás, csoportos beszélgetések alapján kell eldönteni, akarnánk-e/tudnánk-e számítani rá hét évig, mint egy különleges személyre. Szerintem egyrészt erre sokkal hosszabb, mélyebb interakcióra lenne szükség (még akkor is, ha a csoportfoglalkozásokon gyakran jelen van egy-egy patrónusjelölt is), másrészt még ha ez rendelkezésre is állna, akkor sem érzek egy tizenkét-tizennégy éves gyereket képesnek arra, hogy el tudja dönteni még akár egy teljes heti ismeretanyag alapján, hogy kihez akarja ilyen szinten „kötni” az elkövetkezendő hét évét. Ráadásul tényező (lehet) az is, milyen gyerekek akarják ugyanazt a patrónust választani – ezzel sem vagyunk tisztában a döntés meghozatalakor.

Sőt, miféle döntés is ez! Gyakran vezéráldozatokkal jár. Mivel nagyjából egyforma létszámú csibékre van szükség, 100%, hogy lesz olyan, aki nem kerül ahhoz a patrónushoz, akihez a leginkább szeretne (a ’szeretne’ létjogosultságát öt nap után most nem kérdőjelezném meg). Ennek megoldásául a hat (mikor mennyi) patrónusjelöltet sorszámozva „adja le” az ember, s a patrónusok aznap délután/este végigveszik a listákat és onnantól kezdve – igyekezve mindenkit a lehető legmagasabb „sorszámú” választottjához igyekeznek juttatni, ez azonban néha nem sikerül. Lényeg a lényeg, már a kezdetek kezdetén is előfordulnak áldozatok – de nem katasztrófa, úgyis megalapozatlan a döntés. Szinte senkit sem ismerek, aki akár csak egy évvel később is ugyanazt a sorrendet állította volna fel.

 

Na de lépjünk is tovább! Az iskolai hétköznapok pörgős világában a patrónusod az, akire mindig számíthatsz, akivel megbeszélheted a gondjaid, akár azt is, amit otthon nem akarsz vagy nem tudsz. Ismét, ez van szerencsés esetben, ha jó patrónust választottál magadnak felületes impresszióid alapján. Ez esetben – ha a felszínt nézzük – remekül működhet a patrónusi rendszer. Igen ám, de – ez csak saját tapasztalat, s lehet, hogy csak az én patrónusom/saim volt/ak ilyenek – ha konfliktus lép fel a diák és a tanárok (mondjuk a patrónusi kar) között, akkor az ember minimum az várná, hogy a patrónus – lévén különleges és fontos – legalábbis félúton legyen a tanárok és a diák között, ha nem is éppen teljességgel csibéje oldalán. De az, amit én tapasztalok, miszerint a patrónus konfliktushelyzetben csupán egy tanár a sok közül, s igazából lényegtelen, hogy az illető a csibéje-e avagy sem. 100 százalékban a tanárok mellé áll. Ismétlem, lehet, hogy csak az én patrónusom ilyen, az ilyen és ehhez hasonló dolgok azonban felvetik a kérdést: minek egy patrónus? Ne hagyjuk inkább, hogy magától kialakuljon egy szorosabb kötelék valamelyik tanárral, elvégre a patrónus sem tűnik többnek, mint egy kvázi kirendelt tanár?

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a patrónus minden körülmények közt védelmezze a diákját, de, feltételezem, ha hozzá fordul pl. egy otthoni problémával, hajlandó felvállalni a konfliktust a szülőkkel (vagy ennyire naiv lennék?) – akkor a tanárokkal miért nem teszi meg ugyanezt? Hol a különlegesség, hol a varázs?

 

Ne is beszéljünk a csibe összetételének fontosságáról. Majdnem annyit számít, mint a patrónus személye. Nyilvánvalóan nagyon rosszat kell húzni a kalapból, hogy ez félremenjen, de a mi csibénknek például sikerült – annyira más, egymás iránt annyira nem érdeklődő, vagy akár egymást utáló emberek laza közössége, akik aztán tényleg csak a csibefoglalkozáson foglalkoznak a másikkal, de akkor is igyekeznek a lehető legkevésbé. Ez önmagában tönkreteszi a „csibeközösséget”, de persze nem akadályoz egy harmonikus kapcsolatot a patrónussal. S mégis, ez is egy olyan tényező, amit könnyedén kezelhetnének a diákok vagy éppen a tanárok, ha nem öt nap után(!!!) állítanák össze a hét évre szóló közösségeket.

Egyébként ezek a közösségek, bármennyire is szerették volna annak beállítani a patrónusok, rendelkeznek némi volatilitással. Nálunk volt rá példa, hogy két srác annyira nem bírt együttműködni a patrónusunkkal (egyszerűbben fogalmazva: utálták, mint a szart), hogy egy-másfél hónap szülőkkel és tanárokkal megspékelt megbeszéléssorozat után átkérhették magukat egy másik csibébe. A lehetőséggel éltek is. Ráadásul, ne feledjük, egy adott gyerek elmehet a suliból, jöhet helyette más (az új gyerekek egyébként tudomásom szerint nem is választhatják meg a patrónusuk, hanem a létszámkiegyenlítést szem előtt tartva kap helyet egy csibében), vagy ad absurdum a patrónus is lecserélődhet, mint nálunk. Egyébként amikor régi patrónusunk elment, egy darabig nem is lehetett tudni, hogy új jön-e, ismerjük-e, tanított-e minket (nem, egy órát tartott nekünk négy év alatt összvissz, minden kritika nélkül mondom), vagy szétosztanak minket a többi csibe közt ÉS, hogy ebben az esetben választhatunk-e csibét egyáltalán. Kaotikus, és még rendkívül finoman fogalmaztam. A mi esetünkben egyelőre nincsenek túl nagy tervek, sokan a csibének egyáltalán semmi értelmét nem látják és a félidőben érkezett, ismeretlen patrónust is nehézkes volt eleinte hová tenni (egyébként van olyan AKG-s, aki a sors kiszámíthatatlansága miatt évente kapott új patrónust… hát ennek mi értelme van?).

 

A végére hagytam a legfontosabbat, ami engem a legjobban zavar: a patrónusok szaktanárok. Hogy ez miért probléma? Azért, mert állandóan órát tartanak, mindenféle évfolyamon, gyakran állandó jelleggel, gyakran alig látjuk őket, s az interakcióra még kevesebb lehetőség van… én megértem, hogy az iskola létszáma felduzzadt, de mindennek ellenére sokkal ritkábban tudunk kommunikálni a patrónusokkal, mint az egészséges lenne. Azt se feledjük, hogy lévén szaktanárok, rengeteg gyerekkel kell foglalkozniuk, s így – még ha egyénfüggően csak minimálisan is – kevesebb idejük és energiájuk jut ránk.

Egy ideális AKG-ban, amit nem kötnek anyagi nehézségek, szerintem a patrónusnak az lenne a munkája, hogy patrónus legyen – főállásban. Nem szaktanár, hanem patrónus. Ez a munkája, ezért kapja a fizetését, mindig velünk foglalkozik. Így lehetne tényleg, igazán az a „tanárszülő”, aki mind a hét éven át ott van mellettünk, s segít nekünk. Így lehetne olyan valaki, aki felvállalhatja a konfliktust a szaktanárokkal, ha szükség van rá. Így tudna ránk elég időt és energiát fordítani, így tudná összekovácsolni a csibét igazán (még ha a legtöbb csibe jól is működik). Mondom, egy ideális világban ilyen lenne egy patrónus.

 

Ámde még ebben a messze nem ideális világban is érdemes lenne kicsit megcsiszolni a patrónusi rendszert, hogy újra régi fényében ragyogjon.

Na, ezt is letudtuk. Folytassuk tehát az ígéretek kapcsán elkezdett történetet.

Nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy azokra valahogy sokkal nagyobb figyelmet fordít akár a média, akár a politika, akár bármi más, akik, khm, rinyálnak? Érthetünk ez alatt tüntetést, felvonulást, szó szerint üvöltözést, asztalra csapást, gyerekes viselkedést, valahogy mindig felhívja a figyelmet az „elkövetőre” és paradox módon jobban meg is kapja, amit akar.

 

Erre az AKG is jó példa egyébként. Erre még csak nem is kell konkrét példákat hoznom, annyira egyértelmű a szituáció: azokon, akik normálisan, mintegy mellékesen megemlítik mondanivalójukat (nyilvánvalóan magamról beszélek most), azon következmény nélkül át lehet lépni. A hőbörgőkön nem annyira lehet.

 

„Játszásiból” kipróbáltam, milyen hőbörgőnek lenni és láss csodát, ha erőltetem, elméletben az igazgatóval is megbeszélhettem volna meglátásaimat. Természetesen ez sohasem lépett túl a szavak szintjén, még csak nem is nekem mondták, hanem édesapámnak.

A történetet ott folytatom, ahol abbahagytam: kijelentettem, hogy most nyíltan destruálok, s megkértem, kommunikálja ezt minden szülői jelentőségével patrónusom felé. Kisebb megbeszélés után ebben meg is állapodtunk, bár végül cselekedete igencsak messze esett a megbeszélttől: lényeg a lényeg, a „nem tartanánk helyesnek” lett a nyomvonal, amin elindultak. Állítólag F. tiltakozására apukám kifejtette, hogy ha „nálam hülyébbek miatt még én vagyok korlátozva, akkor nem rám kellene kihegyezni az ellenállást”. Az alapvető probléma tehát ezzel elsikkadt, de beszélgetésük nagy reformkonyháján kifőzték, hogy „amilyen okos vagyok és intelligensen tudom tálalni a mondanivalómat, akár le is ülhetnék Hornnal”. Ilyet már hallottam annak idején és pontosan tudtam, hogy a patrónusom nem fogja ezt erőltetni egyáltalán, ez úgy el fog felejtődni, ahogy jött. Ráadásul volt egy ilyesféle kis mellékíze is.

 

A továbbiakban az egész ügyön túlléptünk, én is, ők is. A témahetek egyébként is rendkívül nehezen védhető harcállások a tanárok számára, hiszen hivatalosan nem számítanak bele semmilyen tantárgyba sem (ha ezzel blöfföltek volna, első dolgom lett volna megkérni, mutassák meg, melyik tantárgy óráiról van szó és mit csináltunk az adott órán). Mégis, ez a kis eset a gyakorlatban is megmutatta a liberális személyiségközpontú gondolkodás alapeszméjét: ha valamit nagyon akarsz, mondd hangosan és látványosan.

 

El tudjátok képzelni, mekkora nálunk a zaj szó szerint és átvitt értelemben is?

Menjünk vissza messzire az életemben, az első általánosomba. Maximum egy tucat gyerek egy évfolyamon, apró kis alternatív iskola- Nem emlékszem, hányadikban is történt, amiről mesélni fogok – másodikban, harmadikban, negyedikben? Mindegy, valahol lényegtelen is.

Az órákról és a tanárokról most nem ejtenék szót. A történet szempontjából fontos tényezők csupán az udvar, a kétórás ebédszünet és az igazgatónő, aki egyben az osztályfőnököm is volt. Namármost, neki, mint ügyeletes kiskirálynak, mániája volt, hogy ebédszünetekben épülésünk-szépülésünk érdekében mindenkit kizavar az udvarra (ahogy ő fogalmazott, „nem ki lehet menni, hanem ki kell menni). Namármost, néha az ember persze elvan odakint is, de amikor épp a kiközösítettség közepesen vidám állapotát éli meg (egyébként szerintem mindenkinek jót tenne… nem félnénk ennyire a magánytól, nem tennénk meg mindent a konformitásért…), s míg kint csak a korhadt játékvasút van, míg bent a rengeteg könyv, nos, az ember inkább bent töltené azt a két óráját, vagy legalább egy részét.

Olyan szintet evett már a penész odakint, hogy azt el sem tudom mondani. A bennem lakó tudatos fogyasztó megunta a pesztrálást és mire kettőt pislogtam, már ott ültem szüleimmel együtt az igazgató mellett és áttárgyaltuk, hogy legyen kedves ezt a kötelező friss levegő-dolgot nem ennyire túlzásba vinni. Ahogy cinikusabb és akkori énemnél tapasztaltabb olvasóim bizonyára már meg is sejtették, az igazgatónő mindent megígért, hogy aztán semmi se változzon.

Egy pozitív aspektusa volt ennek a sulinak ilyen tekintetben az AKG-val szemben, erről majd később.

 

A fenti kis anekdotát azért meséltem el, mert pár hónappal ezelőtt lejátszódott egy üvöltözős jelenetem a patrónusommal és egyből eszembe juttatta a fentieket. Témahét (na ezt sem magyaráztam el eddig, de szokott más iskolákban is lenni), dolgozzunk civil szervezeteknél. A liberális, pardon, személyiségközpontú iskola elküldött minket arra a kevés helyre, ahol hagyták, hogy dolgozzunk. Ilyen volt egy kutyamenhely, ahol szart lapátoltattak (egy szülő feljelentést is tett) és a Kék Pont is, ha jól emlékszem. A témahét emléke (anélkül, hogy ott lettem volna) annyira felcseszi az agyam, hogy külön posztot fogok róla írni. Lényeg a lényeg, a témahét témáját, hm, mondjuk nagyjából három héttel a témahét előtt a csibén bejelenti a patrónusunk. Én és V. a csibe után óvatosan megkérdezzük, lesz-e, hm, entellektüel irányultságú elfoglaltság (Csak hogy tudjam, ki kell-e állnom az erkélyre meztelenül, fürdés után pont a témahét előtt. Tudjátok, hogy megy ez). F. széles mosollyal megnyugtat minket: lesz. Még példát is hoz: levéltárkészítés, a csillagokat is leígéri nekünk. Én és V. megnyugszunk, naivan elhisszük azt, amit patrónusunk előad. Nem is foglalkozunk a dologgal a továbbiakban.

 

Naivak voltunk, mint már annyiszor. Saját magamról feltételeztem volna, hogy három és fél évnyi AKG-zás után kritikusabban állok ahhoz, amit mondanak nekem, de én még mindig bedőlök annak, aminek be akarok dőlni. A témahét előtti utolsó csibén F. kihirdeti a választható programok listáját: kerítésfestés egy óvodában, a kutyamenhely, a Kék Pont és még két valami, amiket most nem tudok felidézni. Ezek azok a programok, amikre jelentkezhetünk, illetve van két egy-egynapos program: békamentés és korrepetálás egy iskolában.

Én és V. összenézünk. V. egy igazi konformgyerek, inkább egyetérteni szeretne az őt körbevevő rendszerrel, mint nem. Én egy kritikus alkat vagyok, de ez padfirkálás és falberúgás helyett egy blogban manifesztálódik. És mégis, V. az, aki először megjegyzést tesz, tőle szokatlanul szarkasztikus hangsúllyal megkérdezi tőlem, nem lenne-e kedvem csibe után közvetlenül megejteni vele egy gyors zuhanyzást a Dunában. Kissé hideg volt akkoriban. Nem tudnék nem jobban egyetérteni. Egy fokkal hangosabban közlöm feltevésem a patrónusommal (ne feledjük, én vagyok az a srác, akiről azt írta töritanárom, hogy „ad hoc hiányzásaitól rettegni kell”, egyébként teljes joggal), s felteszem a költői kérdést, miszerint hol van az ismét kisebbségbe és háttérbe szorult évfolyami értelmiség programja. Pókerarccal feleli, hogy a korrepetálás az.

F. elmehetne politikusnak is, olyan fapofával vetette ezt oda. Az egy dolog, hogy a szakirodalom szerint elfogadhatatlan, hogy az intelligens gyerekekkel javíttatsák a dolgozatokat/korrepetáltassák a társaikat. Én társaimnak örömmel magyarázok, de engedtessék meg nekem, hogy ne akarjak odamenni vadidegeneknek magyarázni pár évfolyamokkal lejjebb lévő dolgokat. Degradáló.

A kardcsörte természetesen elmarad. Miután F. végigsorolja a listát és mindenki személyiségének és drága pici lelkének megfelelő témát választhat… az ötből, én és V. odamegyünk hozzá. V.-t elég hamar le lehet rázni azzal, hogy „jaj, hát mi mindent megpróbáltunk, így is alig találtunk helyszíneket, sajnos nem akadt ilyen”. Nekem ez egy kicsit kevéske, ugyanis kaptam egy úgynevezett ígéretet, ráadásul példát is hozzá. Innentől kezdve egy kicsit jobb érvelés kell ahhoz, hogy elfogadjam a történteket.

 

Kérdőre/felelősségre vonom F.-t, nem kicsit idegesen. Reakciója először csupán annyi, hogy megismétli a korábban V.-nek leadott kis szösszenetet, hátha másodjára jobban tetszik. Miután látja, hogy ez sem elegendő felháborododásom csitítására (és bizonyára irritálja, hogy velem együtt szinte mindenki magasabb nála), elkezd üvölteni velem(!), hogy azonnal üljek le és különben is. Látva, hogy itt nem a patrónusommal, hanem a Rendszer elkötelezett fogaskerekével beszélek, abba is hagyom a további kísérletezést az értelmes kommunikációra. V. ekkorra már elfogadta sorsát és elkezdte megbeszélni közös barátaival, hová fognak menni. Én már elhatároztam, mit (nem) fogok tenni, így különösebben nem érdekel a dolog. Álfüstölögve közlöm vele, írjon fel engem is oda, ahová ő megy.

 

Miután ezt letudtam, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ezen a kis egyhetes szarlapátoláson (mily ironikus, volt, aki tényleg szart lapátolt és ez volt utólag az egyik legjobban utált témahét). Nem lettem beteg, sem „beteg”, a témahétre egyszerűen csak nem voltam hajlandó bemenni. Az, hogy ez a fajta „hiszti” az, amiért legalább egy fél pillanatig számít(hat)ott (volna) a mondanivalóm, az a következő posztra tartozik.