Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Vendégszerző - Hogyan nyomta le az Apám Kurva Gazdag a Szubjektívet?

[Az eredeti cím (nem fért ki): "Az irányított, nyomtatott sajtó visszaszorulásáról, és a szabad, internetes média előretöréséről, avagy hogyan nyomta le az Apám Kurva Gazdag a Szubjektívet?"] - a szerk.

Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a nyomtatott sajtó egyre kisebb példányszámban fogy, míg az internetes portálok olvasottsága növekvő tendenciát mutat. Ez egyszerű okokra vezethető vissza, és szerintem az ingyenesség kérdése nyom a legkevesebbet a latba ezek közül.  Míg például egy napilap kiadása nagyon sok pénzbe kerül, egy blogot bárki elkezdhet írni. Ha tehetséges, és érdekes témákról ír, előbb utóbb akár milliós olvasótábort is magáénak tudhat. Az internet másik nagy előnye a szabadság, bővebben az információk valóban szabad áramlása, és a vélemények őszinte kinyilvánításának lehetősége. A tájékoztatás, véleménynyilvánítás ezen formáját nem cenzúrázza se pénz, se politikai viszonyok, de még a törvényeket is szinte lehetetlen betartatni. Az internet jelenleg az egyetlen olyan média, amit még Kínában is nehezen ér el a hatalom keze. Ezért kedveli a társadalom műveltebb, objektív tájékozódást igénylő része. Nincs ez másképp kisebb közegünkben, iskolánkban sem.  Nemrég felmerült bennem egy egyszerű kérdés:
Ki a frász olvassa egyáltalán a Szubjektívet?!
Ez a kérdés nagyjából olyan, mint ha egy tudományos konferencián egy öltönyös úr szót kéne, majd a következőt kérdezné a jelenlevőktől: Önök közül ki olvas Blikket?
Szerény véleményem szerint egy pár tanáron és néhány hetedikesen kívül (akiknek még új, hogy van „suliújság”) nem túl sokan. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen szubjektív, szubjektíve nem túl szórakoztató, és nem is érdekfeszítő kiadvány. Mondhatni lapos. Nem feltétlenül azért, mert a szerkesztőség tagjai nem tudnak írni. Egy páran nagyon is tudnak, de legyünk őszinték, kit érdekelnek a sztárhírek, filmkritikák, amikor ezek az interneten és a pletykalapokban sokkal szórakoztatóbb formában elérhetőek. Ezeknél csak az erőltetett, kulturális életről szóló cikkeken könnyebb elaludni. Iskolaújságunk laposságának legfőbb oka az, hogy szinte mindenről leközli a diákság szubjektív véleményét, kivéve arról, amiről az egésznek szólnia kéne. Az iskolai közügyekről. Beszámol ugyan az eseményekről, de kritikus hangok szinte egyáltalán nem jelenhetnek meg benne. Ez adja meg az olvasottságnak a kegyelemdöfést. Tudom hogy a nyomtatott, és a digitális sajtót  nem ilyen egyszerű összehasonlítani, de nagyjából ez lehet az oka annak, hogy a Szubjektívnek becslésem szerint az éves eladott példányszáma is alacsonyabb, mint ennek a blognak a napi olvasottsága. Meggyőződésem, hogy ha a Szubjektív egyfajta fórumként is működne, ahol többféle vélemény is megjelenhet (mint ahogy az Apám Kurva Gazdag is működik), sokkal többen olvasnák. Mindenkit érdekelne például: egy kritikus diáklevélre a következő számban megjelenő igazgatói válasz. Szerencsére iskolánk egy tanulója felfedezte a haladó kor új lehetőségeit, és fórumot teremtett az iskola minden tanulóját érintő ügyek nyilvános és őszinte kitárgyalására. Azt hiszem különösen manapság mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez egy demokratikus társadalom alapja is.
5 Tovább

A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottság

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

0 Tovább

JOKKMOKK 1 és 2

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék, illetve tehették volna.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képgalériánkat (ami telefonom Bluetooth-ának csököttsége miatt ma sajnos nem fog felkerülni - a szerk.).

0 Tovább

Projektmunka tizenegyedikben: remek ötlet!

Adott egy nyelvi év, ahol a „klasszikus” tanulnivalók száma egy fokkal alacsonyabb (de ettől nem egyszerűbb, a heti majdnem húsz órában tanult második felvett nyelvvel megvannak a magunk dolgai), így besuvasztottak ide egy projektmunkát. A téma szabadon választható, a projekt nagy, az értékelés alapján a diplomamunkára való felkészítésnek is nevezhető – nagyon jó az ötlet, s egyelőre úgy látom, jól is működik.

A projektmunka jelentőségét a tizenegyedik évfolyamon nehéz lenne eltúlozni – mivel nincsenek „klasszikus” órák (az angolt és a testnevelést leszámítva, valamint az idén megkezdett médiát), a bukás vagy nem bukás kérdését teljes egészében a projektmunka értékelése határozza meg. Hogy ez durva-e, vagy sem, pláne a későbbi részletek ismeretében, ezt mindenki döntse el maga – szerintem nincs ezzel baj.
A projektmunka nagyjából bármilyen témában készülhet, nyilvánvalóan megfelelő komolysággal, a maratoni szendvicsevésre való készülés például nem egy vállalható alternatíva. De a programozástól kezdve a könyvíráson át a ruhakészítésen keresztül a filmforgatásig mindenfélét csinálnak és csinálunk, rendkívül változatos az egész. Mivel mindenki maga választ témát és nem rá osztják, ez természetesen segít abban, hogy a munkamorál magasan legyen. Alapvetően egyéni munkáról van szó, de előfordulhat az – osztálytárssal vagy mással – összedolgozás, a közös munka.
Az értékelés abból a szempontból különleges, hogy a hangsúly nem az elkészült munkán van igazából („csak” 50% a végső pontszámban), hanem a projektnaplón (ami ugyebár biztosítja a folyamatos munkát; 20%) és a prezentáción (30%). Ez az az elem, aminek előnyeit és hátrányait nyilvánvalóan nem kell ecsetelnem, mindenki döntse el maga. Adott egy konzulens is, aki értékeli a munkát, természetesen olyasvalaki, akinek van valami köze az adott projekthez, iskolából vagy külsősként, nyilvánvalóan ő is választott.
Az biztos, hogy ez az az év, amikor egy ilyesfajta projektmunkát be lehet illeszteni a tanrendbe, s az ötlet mindenképpen jó, s egyelőre úgy látszik, működik is. Funkciója elméletben a diplomamunkára és hasonlókra való felkészítés, azt most nem fogom tudni megírni nektek, hogy ezt betölti-e – majd pár év múlva, nemde?
Volt már hasonló az iskolában, a családtörténet és az egyik témahét után írandó ötoldalas iromány jut most eszembe – ezekről később. Elöljáróban annyit, hogy megítélésem szerint a projektmunka az ideális megoldás.

 

0 Tovább

Tanárértékelés

Az iskolában szokás évente kétféle formában értékelni a tanárokat, természetesen anonim módon. Aranyos és liberális ötlet, remekül hangzik, ugye? Az ötlet remek, a megvalósítást közel sem érzem annak. Gyorsan vegyük végig a tanárértékelés két formáját: a számszakit és a szövegest.

A tanárértékelésről itt és itt is írok.
A számszakival kezdtük, emlékeim szerint hetedikben még nem is volt szöveges. Talán nyolcadikban sem, ez nem száz százalék. A számszaki tanárértékelés úgy néz ki, hogy a gyerek bemegy reggel, leül a termébe (kupac helyett névsor szerint) és kap egy sokszor sokas táblázatot. Felírja a tantárgyat, a tanárt, az évfolyamot, a csoportját és öt kategória szerint (tanár rátermettsége, órák légköre, tanár-diák kapcsolat, visszajelzés és összkép) egytől hétig pontozza tanárát. A tanárok később megkapják az eredményeket csoportok szerinti bontásban, átlagot, szórást, mindent nézve. Van patrónusi értékelő is, hasonló kitételek szerint.
A tanárértékelés szép és jó, csak jelenlegi formájában nincs sok értelme. Bár F. anno mesélt egy tanárról, aki állítólag a rossz értékelések miatt hagyta ott az iskolát és idén az egyik közgáztanár rászánt egy egész órát, hogy megbeszélje csoportjával, mit kellene változtatnia, az értékeléseknek általában egyáltalán nincs hatása az adott tanárra. Néhány jobb-rosszabb adatot talán megoszt a csoporttal, de ennyi. Az engem tanító tanárok között vannak jobbak is, rosszabbak is, de egyszer sem láttam, hogy valaki gyökeresen változtatott volna bármin is az értékelés hatására. Már akinél tudjuk, mennyit kapott.
Pontosan, az eredmények nem nyilvánosak. Egy halom anonim és semmitmondó adat fenn van az AKG oldalán, de ebből semmi sem derül ki. Fenn van, hogy az évfolyamok átlagosan milyen értékeléseket adtak az összes szaktanárnak illetve a patrónusoknak és fenn van, hogy az egész iskola átlagosan hogyan értékelt egy tantárgyat, tanári bontás nélkül. Értem én, hogy vannak tanárok, akiknek botrányos eredményei születnek egyes csoportokban, de ezt muszáj cenzúrázni és csak a szép átlagokat tárni az érdeklődők elé? Gyakran több tantárgy össze is van mosva egy kategóriába, még inkább elrejtve a konkrét adatokat! Elvárnám, hogy a tanárértékelés eredményei csoportokra bontva a tanár nevével és tantárgyával együtt elérhető legyen. Szeretném látni, hogy az évfolyamom hány pontot adott rátermettségre az énektanáromnak.
Amikor ezt felvetettem a patrónusomnak, visszakérdezett: én mit szólnék, ha kitennék a jegyeimet az oldalra? Az elképesztően ide nem illő reakció elnémított, pedig nyilvánvalóan semmi köze az egyiknek a másikhoz. Míg ezek az adatok közérdekűek és az érdeklődő külsősöknek (és belsősöknek) hasznos adatokkal szolgálhatnának, esetleg hatásukra eltávolíthatnak egy-két alkalmatlanabb tanárt, az én kirakott jegyeim senkit sem érdekelnének. Ha a példa arra utalt, hogy ezáltal a pedagógus megszégyenül, akkor olyan is. Ha rajtam múlna, kötelezően közzétetetném az eredményeket, de hajlandó lennék arra is, hogy amelyik tanár ezt nem vállalja, az ne kapjon számszaki értékelést egyáltalán. Üvegzsebet ide, emberek!
A másik a szóbeli értékelés. Bruhaha. Bár néha vannak kivételek (pl. az órán közösen megírja a csoport, míg a tanár kimegy – innentől kezdve egy bájoskodó homogén massza lesz a gyakran sokkal negatívabb egyéni gondolatokból), általában csibén kettesével összeállva írnak a gyerekek. Egyik duó erről, másik arról a tanárról. Az egy dolog, hogy így nem szólhatok hozzá például a rajztanár működéséhez (egyszer úgy írtuk a tanárértékelést, hogy az egyik számítógépteremben több gépet bekapcsolva és körbejárva írt mindenki minden tanárról – probléma természetesen ezzel is volt, ld. lejjebb), a másik azonban ennél sokkal, sokkal súlyosabb probléma: ezek az értékelések voltaképp cenzúrázva vannak.
Igen!
„Jaj, ne bántsuk meg a tanárt!” „Ez túlzás, ez igazságtalan!” „Ezt így igazán nem írhatod bele!” „Ez biztos nincs így, ugye, gyerekek?” – ilyen és ehhez hasonló megjegyzések kísérik patrónusom által a társaság által megírt, helyenként közel sem pozitív értékeléseket. Itt egy kicsit átírjuk, ott egy kicsit módosítjuk és máris emészthetőbb a tanárnak. Innentől kezdve viszont nem őszinte és teljességgel értelmét veszti.
Nemrég irodalomtanáromról írtam egy tanárértékelést. Stílszerűen versbe öntöttem – költeményként annyira nem jó, kritikaként viszont cenzúrázatlan. Ennyire nem rosszak az irodalomórák, de sokkal alacsonyabb a színvonal, mint annak idején volt és az idei tanév első két harmadára teljességgel igaz az alábbi versike tartalma:
„Romlanak az órák,
Egyre inkább elvontak a témák.
Kit fegyelmezni kell, szabadon kacaghat,
Ki a jó gyerek, három szót sem szólhat.

Egy igazság lehet csak, az, amit Ön mond,
S jaj annak, aki néhányszor ellentmond,
S ha vitáznának, semmi baj se lenne,
De nem, Ön csak el-elnéz mellette.

Nem mi lettünk rosszabbak, Ön szidott le rosszkor,
Ha segítséget adtam, Ön rám morgott sokszor,
S meglepi, hogy elszáll minden tekintélye?
Rossz emberre támad, ez lesz az Ön veszte.

Jók a gondolatok, emlékszem még régről,
Hallatszik a hangos zaj a másik teremrészről,
De a letolást mi is ugyanúgy megkapjuk,
Pölö Rékát szidja le – titkon kikacagjuk.

Romlanak az órák,
Egyre inkább elvontak a témák.
Kit fegyelmezni kell, szabadon kacaghat,
Ki a jó gyerek, három szót sem szólhat.”

Ismétlem, én egy jó gyerek vagyok, aki az órákon tanulni szeretne. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy olyankor, amikor a csoportmunka vége felé az erkölcsöt tárgyalva (órai feladat) heves vitába kezdek egy konkrét erkölcsi példáról, miután kész vagyunk a feladattal, én kapom a dorgálást, míg a terem túloldalán más papírgalacsinokkal dobálózik üvöltve, röhögve. Ilyen is előfordul nálunk. Ismétlem, irodalomtanárból sem egy van és ez a versike a közös munka mélypontján íródott. Az irodalomórákról később az Óráról órára-posztsorozatban részletesebben is megemlékezünk.
0 Tovább
«
12

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek